Hétfő reggel.
Postás: X. Dánielnek hoztam levelet.
Zs: A lakótársam, átveszem.
Postás: Mármint az élettársa?
Zs: Nem, csak a barátom, együtt lakunk.
Postás (segítőkészen): De regisztrált élettársak? Most már van ez a regisztráció, átveheti.
Zsombor: Nem, a haverom.
Rövid, értetlen szünet, majd a háttérben elvonul egy nappalinkban ébredező, éppen nálunk alvó harmadik barát alsónadrágban.
Postás (zavartan): Ja, hogy ez egy ilyen albérlet. Akkor sajnos majd a postán kell átvenni.
„Tudnál jönni picit? Baj van. Vagy ez itt újabban normális?” – nyitottam be az öcsém szobájába Szenteste napján délután négykor. Álmos fejjel nézett vissza a tévé elől.
„Nem, ez egyáltalán nem normális” – mondta sértetten, és kirohant, miután ismertettem a helyzetet. A sütőből dőlt a füst, anyám bizonytalanul dülöngélt a fürdőszobában, ecsettel a kezében egy hokedlin állva, a férje pedig semmivel sem kevésbé részegen azt a két pontyot verte szét darabokra a teraszon egy baltával és egy gumikalapáccsal, amiket addig nagyon szerettem volna belefőzni egy halászlébe.
Anyám azt magyarázta teljesen fókuszálatlan arccal, hogy a két óra múlva megérkező nagymama nagyon ideges lesz, ha észreveszi, hogy beázik az új házuk fürdőszobája, ezért mindenáron ki kell meszelni. Ehhez mindent elő is készített korábban, mielőtt megfőzte volna a tárkonyos csirkelevest, és eközben messze túl komolyan vette volna a recept ”öntögessünk bőven a jóféle egri királyleánykából a levesbe és magunkba” sorát, elfelejtve, hogy éhgyomorra főz.
Egy órával korábban, amikor megérkeztem, már látható volt, hogy vidám lesz a karácsony, de az még nem, hogy a bor egy része még csak azután szívódik fel, és már képtelenség lesz anyámnak elmagyarázni, hogy a nagymama igazából akkor lesz kibaszott ideges, ha a lányának utólag kell elmesélni, hogy volt ez a Szenteste. Félórával voltunk azután, hogy a szobában álló helyzetből elbotlott valamiben, ami egyáltalán nem volt ott, ráesett a kinyitott laptopomra, és ezt előbb nagyon viccesnek találta, majd minden átmenet nélkül elfelejtette.
Öcsém kivette anya kezéből a két milliméteres művészecsetet, leszedte a minden kapaszkodótól és meszelendő saroktól méteres távolságban, a fürdőszoba közepére állított hokedliről, és összeszorított fogakkal meszelni kezdett. A férje, B. eközben meglepően messzire jutott a fagyott pontyokkal: minden sokkal kisebb és teljesen máshogyan felosztott darabokban volt, mint ahogy én azt elképzeltem, a terasz pedig úszott a halvérben, amit boldogan nyalogatott a felajzott kutya.
„Ideadnád a szemüvegemet, ha látod, hogy hol van?” – kérdezte a vérben guggolva, és én biztos voltam benne, hogy ha leállítom, egész estére vérig sértem, de nem így lett: ezzel sem sikerült letörnöm azt a késztetését, hogy mindenáron tovább segítsen. Egy hosszú óra telt el, az öcsém végzett a fürdőszobával, ami annyira mészszagú lett, hogy a falu határából érezni lehetett, hogy ki lett festve, én pedig többször meghallgattam egy elképesztően hosszú, a Monarchia történelmével szorosan összefonódó történetet arról, hogy B. a szakácskönyvszerző Horváth Ilona egyenesági rokona, és annak ellenére is megfőztem az alaplevet a halászléhez, hogy B. már forrás előtt, majd utána egyfolytában le akarta venni a tűzről, amikor nem néztem oda. Megkértem, hogy segítsen leszűrni a 40 literes lábost egy másikba, és elsőre úgy tűnt, olyan sok a lé, hogy csak több körben megy.
„Na, jöhet a többi, kiöntöttem” – mondta, miközben én a lábosban maradt halfejek közt kotorásztam.
„Alig maradt benne, lehet, hogy mégis ráfért volna. Hova öntötted át?”
Nehéz, buta csend ült a konyhára. B. zavartan nézte a nyakamat, amerről a hang jött.
„Átöntötted vagy kiöntötted?” – kérdeztem a rend kedvéért, de már éreztem, hogy elhagy minden erő.
„Hogy a lé... Hogy azért alaplé... Én azt hittem, hogy valamit passzírozni akarsz a halakon...” – motyogta B. a lefolyót nézve. Anyám botorkált át a konyhán, és közben mindkettőket megölelt. Töltöttem egy pálinkát, majd még egyet, és szó nélkül kimentem cigizni.
„Az én hibám” – mondta B., aki utánam jött, olyan hangon, mint aki komolyabb vizsgálatot folytatott le a megelőző percekben, hogy eloszlassa a kételyeket.
Pár halpatkót beáldozva feldobtam egy újabb alaplevet, és közben megérkeztek a többiek: a nagymamám, testvére, a húgom és a barátja. Mindenki egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet: a nagymama némán magába roskadt, a húgom intenzíven ideges lett, a barátja kért egy adagot a pálinkából, a nagymamám sokat látott testvére pedig csak annyit kérdezett a gyermeki mosollyal ide-oda csapódó anyámtól: „Ugye, azért verni nem veritek egymást?”
Anyáig egyszerűen nem jutott el a kérdés, de a válasz hiányától nagymamám testvére is magába zuhant. A továbbiak kínos evéssel teltek, amiben B. nem volt hajlandó részt venni, ezért úgy tett, mint aki a halászlét felügyeli, amitől én voltam végtelenül nyugtalan. Anya csendben meredt maga elé, véletlenszerű időközönként a Merry Christmas első sorát énekelte, és ragaszkodott hozzá, hogy eközben egy nagyon rossz Ady Endre-verset hallgassunk Youtube-ról. A húgom és az öcsém azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy a sült paprikámat, mint izgalmas köretinnovációt dicséri a nagymámnak, akiről viszont üvöltött, hogy mindennél jobban szeretne megszokott csirkét enni unalmas krumplival, de legalább közepesen józan családtagokkal. A testvéreimmel egymást leszámítva megajándékoztunk mindenkit, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg senki sem kap otthonról semmit, vagy csak anyáéknak már tényleg fogalma nincsen, pontosan mi az isten történik.
Eddigre nagyjából kész lett az újabb alaplé, gyorsan leszűrtem, beleszórtam a paprikát meg a halfilét, és vártam, hogy gyorsan készre főjön. Kapkodva, másodszor nekifutva is remek lett: erős, sűrű, ízes, csak a só hiányzott belőle nagyon, úgyhogy tettem még bele a remek, darabos, rusztikus otthoni sóból, majd még és még. Változatlanul sótlan volt, amikor kijött a húgom és a barátja.
„Ez a tiéd, hadd adjuk oda” – mondták a kezükben egy csomaggal, de nem hallottam, amit mondanak, az ujjaimat nyalogattam a mosogatóra borulva. Hat kiló halat vittem haza a halászléhez, több barát segített megvenni, majd 23-án éjszaka, útban a faluba a városban, hűtőben altatni őket. Külön vettem apróhalakat és harcsát, 23-án délután elszaladva melóból, bevállalva, hogy 27-én, a barátnőmmel kettesben a töküres házukban kell majd megírnom azt a cikket, amit akkor nem, ahelyett, hogy rengeteg érdekes dolgot csinálnánk egymás testével, vagy csak büfögnénk résnyire nyitott szemekkel a tévé előtt. 24-én délelőtt, pár óra alvás után még vettem hozzá való bort, hogy még jobban teljen a szentesti vacsora, amit az összes többi ajándékkal együtt gyűlölködve vonszoltam haza, miután rossz megállóban, a falu végén szálltam le a súlytól leszakadt fülű táskámmal. És mire a húgomék bejöttek a nappaliból, vagy 20 deka cukrot tehettem a halászlébe, aminek karakteres, pikáns halkompót íze lett tőle.
A húgom barátja félreállított, és egy vödör erős paprikával igyekezett menteni a helyzetet. A nagymamámék fél órát maradhattak még, megtekintették, ahogy megeszem egy tányér cukros-csípős halászlevet, majd a világ legátlátszóbb ürügyével visszavitették magukat a városba. Anyámék nagy nehezen ledőltek aludni, de B. abba a szerencsétlen típusba tartozik, amelyik ha túlissza magát, soha nem múlik el, és percek múlva már megint velünk ült a konyhában. Egy órába telt, mire végre tényleg elzörgött aludni, ekkor bevittem a konyhába egy fenyőkoszorút meg egy gyertyát, hogy valami minimális karácsonyság támadjon, és a testvéreimmel meg a húgom barátjával bejglievésbe és ivásba kezdtünk. A húgom hamar kidőlt, és miután a barátjával belebonyolódtam egy kilátástalan beszélgetésbe arról, vajon az egész média- és reklámipar egy világos terv mentén butítja-e el a világot, és én ebben pontosan milyen szerepet játszom, én is aludni mentem. Hajnali három volt, öcsémmel annyiban maradtunk, egy órán belül ők is elteszik magukat, mert másnap délre az apai ághoz mentünk ebédelni.
Délután fél egykor keltem öcsém telefonjára, ő nem ébredt fel. Amikor a hívás elhallgatott, síri csend lett, csak a kutya ugatott, gondoltam, a húgomék hátrahagytak minket, és majd rögtön visszajönnek értünk. Bekukkantottam a szobájukba, de mindketten odabent aludtak. A húgom felemelte a fejét, és intett, hogy rögtön előjön.
„Két órája feküdtek le aludni, teljesen részegek. Reggel kilenctől próbáltam lefektetni őket” – mondta a barátjáról és az öcsénkről, amikor nyúzott arccal felbukkant, és körbemutatott a konyhában. Minden, de minden alkohol hiányzott, beleértve egy fél karton sört és egy liter pálinkát azóta, hogy mindenki más elment aludni. „A barátomat az előbb próbáltam felkelteni, de sehogyan nem lehet. Anyáék elmentek B. anyukájához. Mi a faszt csináljunk?” – kérdezte.
„Énekeljünk” – gondoltam, de végül nem mondtam ki.
Egyáltalán nem voltak figyelmeztető jelek. Oké, leszámítva talán azt, hogy amikor odaértem, azzal a nyitókérdéssel fogadott az asztaltársaság, hogy az emberiség kihalása esetén inkább kecskével vagy majommal dugnék-e. „Kecskével” – mondtam óvatosan, ami a helyes válasznak bizonyult, legalábbis háromból öten így gondolták, a maradék kettőből pedig egy lány volt, akik „mindig a majmot mondják”. A háromból ketten ismeretlenek voltak, de a válasz után azonnal leomlottak a falak. „Máris a szívükbe zártak” – gondoltam vidáman, noha visszatekintve meglehetősen furcsa arra lenni büszkének, hogy az ember a megfelelő állatot szeretné megbaszni vész esetén.
Ez lehetett volna jel, ha figyeltem volna, de nem figyeltem, és ennél egyébként is sokkal több mindenre lett volna szükség ahhoz, hogy fékezzek. Szombat volt, a harmadik este a hosszú hétvégén, és mindenképpen maradandót szerettem volna szórakozni. Csütörtök este rossz döntések mesteri sorozatának köszönhetően voltam egy buliban, ami még nem kezdődött el, egy másikban, ami túl csendes és meghitt volt, miközben én egy nyomasztó hét emlékeit akartam volna hangosan szétcsapni, végül éppen odaértem egy harmadik feloszlására, hosszasan éjszakaizva ehhez az esős városban. Mindezek után már nem mentem el a negyedikbe, ahol mint kiderült, barátok tökéletesen szórakoztak reggelig. Pénteken pedig egy barátnál boroztunk, de a barát gyorsan belealudt egy filmbe, és hiába nagyon megnyugtató egy szuszogó haver mellett borozgatva dvd-zni, ez sem volt az a fejberúgás, amit kergettem.
A társaság lánytagja, Zs. dj-zett hajnali háromkor a Corvintetőn, ez volt az apropó és a végcél. Én éjfél előtt értem a kocsmába, ahol előtte melegítettünk, mert tudtam, hogy ha korábban elindulok, rendkívül súlyos lesz a vég - hiányzik belőlem az a képesség, hogy helyeken üldögéljek és egy idő után már ne igyak többet, de változatlanul ott legyek, úgyhogy az egyetlen fegyverem ilyenkor későn érkezni. Kikaptunk csocsóban, indokolatlanul magabiztosan beszéltünk a jelenlevő jó csajokról, én új pálinkákat kóstoltam meg sokszor, hogy felzárkózzak, D. pedig – az egyetlen fiú, aki az aranyos kis majmokra szavazott – jagerezett, aminek gyűlölte az ízét és minden kör után percekig prüszkölt az asztalt csapkodva, de a többi töményt még ennél is jobban gyűlölte. Más szavakkal: remekül szórakoztunk.
Indulás előtt viszont rajtam kívül mindenki berohant táncolni egy tipikus Józanul Valahogy Egyáltalán Nem Olyan Jó számra, amiből tudtam, hogy még nem ittam eleget. Nem tudok és emiatt nem is szeretek táncolni, de van az a szint, amikor legalább az egyik tényt el tudom felejteni. Abban pedig biztos volnam, hogy ezt ezúttal el kell érnem, hiszen ha egy haver dj-zik, parasztság álldogálni a sarokban és a végén azt mondani, hogy „igazán nagyon jó volt”.
Még vagy egy óra volt a Corvintetőre érve, amíg Zs. került sorra, úgyhogy kisvártatva kértem egy szilvapálinkát, de a háttérben figyelő ismerős üvegek helyett egy fura került elő. „Ohó” - nevetett fel a főnököm, akivel ott találkoztunk. „Abból egyszer ittam kettőt, többet nem bírtam, de így is életem egyik legsúlyosabb részegsége lett a vége” – mondta, de addigra már ott volt kitöltve, és én valamiért inkább érdekesnek, mint ijesztőnek találtam, amit mondott. „Ebből biztosan nem lesz második” – válaszoltam, miután lehúztam.
Ez az utolsó dolog, amire még emlékszem.
A hiányzó pénzből kikövetkeztetve figyelemreméltó mennyiséget ihattam még meg a későbbiekben, de ahelyett, hogy megpróbáltam volna hangosan énekelve kivizelni az emeleti ablakon, vagy a barátnőm egy végtelenül liberális és nyitott lánnyá változott volna a fejemben, aki tulajdonképpen kimondottan szeretné, hogy egyszer végre hazavigyek még egy csajt, életemben először egyszerűen csak elaludtam egy fotelben. Ez pont annyira buta érzés, mint ahogy hangzik, de mint kiderült, valószínűleg ezzel jártam jobban: a többiek azzal szórakoztak, hogy parodizált mozdulatokkal fenyegetően körbetáncoltak mindenkit, aki táncolni akart, és fogalmam sincs, erre az ingerre mit reagáltam volna.
Ahogy az is kiderült, hogy Zs. főleg mindenféle partikedvenc rockszámokat pakolt, amire elég lett volna kiabálva ugrabugrálni, amit a tánccal ellentétben már egészen józanul is nagyon szeretek. Ha nincs az óraátállítás, ami miatt Zs. a második hajnali háromkor, azaz technikailag négykor játszott, ez akár úgy is kiderülhetett volna, hogy látom, és nem másnap mesélik el.
Elképesztő, mennyire nehéz normális bort vásárolni Budapest szűken vett belvárosában, amióta a Bazilika melletti Bortársaságot kitúrta egy arab pénzváltó. Lőrék 700 alatt, vagy felpántlikázott, megítélhetetlen üvegek 2000 fölött, ezek maradtak, ami jól mutatja, hogy a környékbeli boltok csak az idekövült nyugdíjasokat meg a ténfergő külföldieket tudják elképzelni vevőként. 95 százalékban igazuk is van, de ez nem teszi könnyebbé az V. kerületi létet a maradék 5 százalékba tartozva.
A szombat délutáni reggelibeszerzés után nem volt kedvem még egyszer visszamenni a nyálkába valamelyik távolabbi borboltig, úgyhogy estére maradt a két környékbeli CBA közül a kevésbé taszító – az, ahol árulnak kenyérszerű kenyeret, és a másikkal ellentétben csak mostanában kezdik felvenni azt a szokást, hogy zárás előtt negyedórával zárnak. Azt még délben kinéztem, hogy 1400-ért van kellemesen semmilyen Jackfall Primo, ha minden kötél szakad. Szakadt, leemelve az üveget viszont volt rajta egy többször átragasztott árcímke, ami háromszázzal kevesebbet mutatott, mint a polc.
„Oké, kardozzunk?” – néztem a barátnőmre. Nemtörődöm boltokban jogokért harcolni nemes küldetés, de fárasztóan bonyolulttá teszi a kétpercesnek indult vásárlást, ráadásul az ember végig tudálékos fasznak érzi magát közben. „Kérdezz valami nehezet” – kértem, miután beleegyezően hallgatott, hogy felmérjem, elég fitt vagyok-e az egész napos fekvés után, hogy szellemes és támadhatatlan mondatokkal nyerjem meg a csatát a pénztárban.
„Integrálj x2-et” – mondta. Egyikünk sem tudta, hogy ez mit jelent, ő már rég elfelejtette, nekem pedig matekszakon is sikerült úgy ugrálnom a csoportok között középiskolában, hogy ez sose kerüljön sorra.
Rákerestem a mobilomon, milyen szabály mondja azt, hogy ha két ár van kint, az olcsóbb számít – nem mintha elég tökös lettem volna előhozni a vitában, csak hogy egyáltalán tudjam, tényleg igazam van-e. (1997. évi törvény a fogyasztóvédelemről, 57.§, ha valakinek kellene.) Megnéztem, van-e más a pénztárnál – kongott az egész, csak a pénztáros dobolt unottan a körmeivel a futószalagon. „Oké” – gondoltam.
Amint odaértünk a kosárral, mögénk állt két huszonéves csaj, az egyikőjük messze túl szép ahhoz, hogy a csaja jelenlétében 300 forinton problémázó idiótaként viselkedjek előtte. A pénztáros eljutott a borig, lehúzta, a monitoron pedig természetesen a drágábbik ár jelent meg.
„Ó” – mondta félhangosan a barátnőm, és rám nézett. Ezzel kívánt hozzájárulni ahhoz, hogy spontán módon felvessem, majd megoldjam a problémát.
„Öö, elnézést, de azon a boron egy kisebb ár szerepel” – mondtam a tőlem telő legudvariasabb hangon, és próbáltam természetesen mosolyogni. Olvastam valahol, hogy problémahelyzetekben kizárólag mosolyogva lehet sikert elérni: ha üvöltözöl a másikkal, a pulton áthajolva rángatod a nyakánál fogva, és közben úgy gondolod, az esetleges külső szemlélők értékelni fogják, hogy te mennyivel frappánsabb vagy, még ha vesztesz is – nos, ez minden szempontból rossz taktika.
„Ó, az nem az ár” – mondta a pénztárosnő, és szintén mosolygott.
„Mosolyog” – gondoltam. „Szimpatizál velünk. Jól állunk. Most kell valami kivédhetetlennel meggyőznöm.”
„De, de igen” – mondta a szám, miközben változatlanul mosolyogtam vele.
„Dehogy, csak rajta maradt. Az számít, ami a polcon van” – válaszolt.
„De ha rajta van egy másik, akkor az olcsóbb…” – hozta elő a győztesnek szánt érvet a barátnőm. Mindkét biztonsági őr közelebb lépett a bejárattól, a mögöttünk álló lányok egyike hangosan felsóhajtott.
„Ezeket nem én ragasztom rá” – mondta a pénztárosnő, töretlenül mosolyogva, és egyetlen ujjmozdulattal olvashatatlanra kaparta a címkét. Meg kellett volna tanulni integrálni.
