„Tudnál jönni picit? Baj van. Vagy ez itt újabban normális?” – nyitottam be az öcsém szobájába Szenteste napján délután négykor. Álmos fejjel nézett vissza a tévé elől.

„Nem, ez egyáltalán nem normális” – mondta sértetten, és kirohant, miután ismertettem a helyzetet. A sütőből dőlt a füst, anyám bizonytalanul dülöngélt a fürdőszobában, ecsettel a kezében egy hokedlin állva, a férje pedig semmivel sem kevésbé részegen azt a két pontyot verte szét darabokra a teraszon egy baltával és egy gumikalapáccsal, amiket addig nagyon szerettem volna belefőzni egy halászlébe.

Anyám azt magyarázta teljesen fókuszálatlan arccal, hogy a két óra múlva megérkező nagymama nagyon ideges lesz, ha észreveszi, hogy beázik az új házuk fürdőszobája, ezért mindenáron ki kell meszelni. Ehhez mindent elő is készített korábban, mielőtt megfőzte volna a tárkonyos csirkelevest, és eközben messze túl komolyan vette volna a recept ”öntögessünk bőven a jóféle egri királyleánykából a levesbe és magunkba” sorát, elfelejtve, hogy éhgyomorra főz.

Egy órával korábban, amikor megérkeztem, már látható volt, hogy vidám lesz a karácsony, de az még nem, hogy a bor egy része még csak azután szívódik fel, és már képtelenség lesz anyámnak elmagyarázni, hogy a nagymama igazából akkor lesz kibaszott ideges, ha a lányának utólag kell elmesélni, hogy volt ez a Szenteste. Félórával voltunk azután, hogy a szobában álló helyzetből elbotlott valamiben, ami egyáltalán nem volt ott, ráesett a kinyitott laptopomra, és ezt előbb nagyon viccesnek találta, majd minden átmenet nélkül elfelejtette.

Öcsém kivette anya kezéből a két milliméteres művészecsetet, leszedte a minden kapaszkodótól és meszelendő saroktól méteres távolságban, a fürdőszoba közepére állított hokedliről, és összeszorított fogakkal meszelni kezdett. A férje, B. eközben meglepően messzire jutott a fagyott pontyokkal: minden sokkal kisebb és teljesen máshogyan felosztott darabokban volt, mint ahogy én azt elképzeltem, a terasz pedig úszott a halvérben, amit boldogan nyalogatott a felajzott kutya.

„Ideadnád a szemüvegemet, ha látod, hogy hol van?” – kérdezte a vérben guggolva, és én biztos voltam benne, hogy ha leállítom, egész estére vérig sértem, de nem így lett: ezzel sem sikerült letörnöm azt a késztetését, hogy mindenáron tovább segítsen. Egy hosszú óra telt el, az öcsém végzett a fürdőszobával, ami annyira mészszagú lett, hogy a falu határából érezni lehetett, hogy ki lett festve, én pedig többször meghallgattam egy elképesztően hosszú, a Monarchia történelmével szorosan összefonódó történetet arról, hogy B. a szakácskönyvszerző Horváth Ilona egyenesági rokona, és annak ellenére is megfőztem az alaplevet a halászléhez, hogy B. már forrás előtt, majd utána egyfolytában le akarta venni a tűzről, amikor nem néztem oda. Megkértem, hogy segítsen leszűrni a 40 literes lábost egy másikba, és elsőre úgy tűnt, olyan sok a lé, hogy csak több körben megy.

„Na, jöhet a többi, kiöntöttem” – mondta, miközben én a lábosban maradt halfejek közt kotorásztam.

„Alig maradt benne, lehet, hogy mégis ráfért volna. Hova öntötted át?”

Nehéz, buta csend ült a konyhára. B. zavartan nézte a nyakamat, amerről a hang jött.

„Átöntötted vagy kiöntötted?” – kérdeztem a rend kedvéért, de már éreztem, hogy elhagy minden erő.

„Hogy a lé... Hogy azért alaplé... Én azt hittem, hogy valamit passzírozni akarsz a halakon...” – motyogta B. a lefolyót nézve. Anyám botorkált át a konyhán, és közben mindkettőket megölelt. Töltöttem egy pálinkát, majd még egyet, és szó nélkül kimentem cigizni.

„Az én hibám” – mondta B., aki utánam jött, olyan hangon, mint aki komolyabb vizsgálatot folytatott le a megelőző percekben, hogy eloszlassa a kételyeket.

Pár halpatkót beáldozva feldobtam egy újabb alaplevet, és közben megérkeztek a többiek: a nagymamám, testvére, a húgom és a barátja. Mindenki egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet: a nagymama némán magába roskadt, a húgom intenzíven ideges lett, a barátja kért egy adagot a pálinkából, a nagymamám sokat látott testvére pedig csak annyit kérdezett a gyermeki mosollyal ide-oda csapódó anyámtól: „Ugye, azért verni nem veritek egymást?”

Anyáig egyszerűen nem jutott el a kérdés, de a válasz hiányától nagymamám testvére is magába zuhant. A továbbiak kínos evéssel teltek, amiben B. nem volt hajlandó részt venni, ezért úgy tett, mint aki a halászlét felügyeli, amitől én voltam végtelenül nyugtalan. Anya csendben meredt maga elé, véletlenszerű időközönként a Merry Christmas első sorát énekelte, és ragaszkodott hozzá, hogy eközben egy nagyon rossz Ady Endre-verset hallgassunk Youtube-ról. A húgom és az öcsém azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy a sült paprikámat, mint izgalmas köretinnovációt dicséri a nagymámnak, akiről viszont üvöltött, hogy mindennél jobban szeretne megszokott csirkét enni unalmas krumplival, de legalább közepesen józan családtagokkal. A testvéreimmel egymást leszámítva megajándékoztunk mindenkit, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg senki sem kap otthonról semmit, vagy csak anyáéknak már tényleg fogalma nincsen, pontosan mi az isten történik.

Eddigre nagyjából kész lett az újabb alaplé, gyorsan leszűrtem, beleszórtam a paprikát meg a halfilét, és vártam, hogy gyorsan készre főjön. Kapkodva, másodszor nekifutva is remek lett: erős, sűrű, ízes, csak a só hiányzott belőle nagyon, úgyhogy tettem még bele a remek, darabos, rusztikus otthoni sóból, majd még és még. Változatlanul sótlan volt, amikor kijött a húgom és a barátja.

„Ez a tiéd, hadd adjuk oda” – mondták a kezükben egy csomaggal, de nem hallottam, amit mondanak, az ujjaimat nyalogattam a mosogatóra borulva. Hat kiló halat vittem haza a halászléhez, több barát segített megvenni, majd 23-án éjszaka, útban a faluba a városban, hűtőben altatni őket. Külön vettem apróhalakat és harcsát, 23-án délután elszaladva melóból, bevállalva, hogy 27-én, a barátnőmmel kettesben a töküres házukban kell majd megírnom azt a cikket, amit akkor nem, ahelyett, hogy rengeteg érdekes dolgot csinálnánk egymás testével, vagy csak büfögnénk résnyire nyitott szemekkel a tévé előtt. 24-én délelőtt, pár óra alvás után még vettem hozzá való bort, hogy még jobban teljen a szentesti vacsora, amit az összes többi ajándékkal együtt gyűlölködve vonszoltam haza, miután rossz megállóban, a falu végén szálltam le a súlytól leszakadt fülű táskámmal. És mire a húgomék bejöttek a nappaliból, vagy 20 deka cukrot tehettem a halászlébe, aminek karakteres, pikáns halkompót íze lett tőle.

A húgom barátja félreállított, és egy vödör erős paprikával igyekezett menteni a helyzetet. A nagymamámék fél órát maradhattak még, megtekintették, ahogy megeszem egy tányér cukros-csípős halászlevet, majd a világ legátlátszóbb ürügyével visszavitették magukat a városba. Anyámék nagy nehezen ledőltek aludni, de B. abba a szerencsétlen típusba tartozik, amelyik ha túlissza magát, soha nem múlik el, és percek múlva már megint velünk ült a konyhában. Egy órába telt, mire végre tényleg elzörgött aludni, ekkor bevittem a konyhába egy fenyőkoszorút meg egy gyertyát, hogy valami minimális karácsonyság támadjon, és a testvéreimmel meg a húgom barátjával bejglievésbe és ivásba kezdtünk. A húgom hamar kidőlt, és miután a barátjával belebonyolódtam egy kilátástalan beszélgetésbe arról, vajon az egész média- és reklámipar egy világos terv mentén butítja-e el a világot, és én ebben pontosan milyen szerepet játszom, én is aludni mentem. Hajnali három volt, öcsémmel annyiban maradtunk, egy órán belül ők is elteszik magukat, mert másnap délre az apai ághoz mentünk ebédelni.

Délután fél egykor keltem öcsém telefonjára, ő nem ébredt fel. Amikor a hívás elhallgatott, síri csend lett, csak a kutya ugatott, gondoltam, a húgomék hátrahagytak minket, és majd rögtön visszajönnek értünk. Bekukkantottam a szobájukba, de mindketten odabent aludtak. A húgom felemelte a fejét, és intett, hogy rögtön előjön.

„Két órája feküdtek le aludni, teljesen részegek. Reggel kilenctől próbáltam lefektetni őket” – mondta a barátjáról és az öcsénkről, amikor nyúzott arccal felbukkant, és körbemutatott a konyhában. Minden, de minden alkohol hiányzott, beleértve egy fél karton sört és egy liter pálinkát azóta, hogy mindenki más elment aludni. „A barátomat az előbb próbáltam felkelteni, de sehogyan nem lehet. Anyáék elmentek B. anyukájához. Mi a faszt csináljunk?” – kérdezte.

„Énekeljünk” – gondoltam, de végül nem mondtam ki.