Elképesztő, mennyire nehéz normális bort vásárolni Budapest szűken vett belvárosában, amióta a Bazilika melletti Bortársaságot kitúrta egy arab pénzváltó. Lőrék 700 alatt, vagy felpántlikázott, megítélhetetlen üvegek 2000 fölött, ezek maradtak, ami jól mutatja, hogy a környékbeli boltok csak az idekövült nyugdíjasokat meg a ténfergő külföldieket tudják elképzelni vevőként. 95 százalékban igazuk is van, de ez nem teszi könnyebbé az V. kerületi létet a maradék 5 százalékba tartozva.

A szombat délutáni reggelibeszerzés után nem volt kedvem még egyszer visszamenni a nyálkába valamelyik távolabbi borboltig, úgyhogy estére maradt a két környékbeli CBA közül a kevésbé taszító – az, ahol árulnak kenyérszerű kenyeret, és a másikkal ellentétben csak mostanában kezdik felvenni azt a szokást, hogy zárás előtt negyedórával zárnak. Azt még délben kinéztem, hogy 1400-ért van kellemesen semmilyen Jackfall Primo, ha minden kötél szakad. Szakadt, leemelve az üveget viszont volt rajta egy többször átragasztott árcímke, ami háromszázzal kevesebbet mutatott, mint a polc.

„Oké, kardozzunk?” – néztem a barátnőmre. Nemtörődöm boltokban jogokért harcolni nemes küldetés, de fárasztóan bonyolulttá teszi a kétpercesnek indult vásárlást, ráadásul az ember végig tudálékos fasznak érzi magát közben. „Kérdezz valami nehezet” – kértem, miután beleegyezően hallgatott, hogy felmérjem, elég fitt vagyok-e az egész napos fekvés után, hogy szellemes és támadhatatlan mondatokkal nyerjem meg a csatát a pénztárban.

„Integrálj x²-et” – mondta. Egyikünk sem tudta, hogy ez mit jelent, ő már rég elfelejtette, nekem pedig matekszakon is sikerült úgy ugrálnom a csoportok között középiskolában, hogy ez sose kerüljön sorra.

Rákerestem a mobilomon, milyen szabály mondja azt, hogy ha két ár van kint, az olcsóbb számít – nem mintha elég tökös lettem volna előhozni a vitában, csak hogy egyáltalán tudjam, tényleg igazam van-e. (1997. évi törvény a fogyasztóvédelemről, 57.§, ha valakinek kellene.) Megnéztem, van-e más a pénztárnál – kongott az egész, csak a pénztáros dobolt unottan a körmeivel a futószalagon. „Oké” – gondoltam.

Amint odaértünk a kosárral, mögénk állt két huszonéves csaj, az egyikőjük messze túl szép ahhoz, hogy a csaja jelenlétében 300 forinton problémázó idiótaként viselkedjek előtte. A pénztáros eljutott a borig, lehúzta, a monitoron pedig természetesen a drágábbik ár jelent meg.

„Ó” – mondta félhangosan a barátnőm, és rám nézett. Ezzel kívánt hozzájárulni ahhoz, hogy spontán módon felvessem, majd megoldjam a problémát.

„Öö, elnézést, de azon a boron egy kisebb ár szerepel” – mondtam a tőlem telő legudvariasabb hangon, és próbáltam természetesen mosolyogni. Olvastam valahol, hogy problémahelyzetekben kizárólag mosolyogva lehet sikert elérni: ha üvöltözöl a másikkal, a pulton áthajolva rángatod a nyakánál fogva, és közben úgy gondolod, az esetleges külső szemlélők értékelni fogják, hogy te mennyivel frappánsabb vagy, még ha vesztesz is – nos, ez minden szempontból rossz taktika.

„Ó, az nem az ár” – mondta a pénztárosnő, és szintén mosolygott.

„Mosolyog” – gondoltam. „Szimpatizál velünk. Jól állunk. Most kell valami kivédhetetlennel meggyőznöm.”

„De, de igen” – mondta a szám, miközben változatlanul mosolyogtam vele.

„Dehogy, csak rajta maradt. Az számít, ami a polcon van” – válaszolt.

„De ha rajta van egy másik, akkor az olcsóbb…” – hozta elő a győztesnek szánt érvet a barátnőm. Mindkét biztonsági őr közelebb lépett a bejárattól, a mögöttünk álló lányok egyike hangosan felsóhajtott.

„Ezeket nem én ragasztom rá” – mondta a pénztárosnő, töretlenül mosolyogva, és egyetlen ujjmozdulattal olvashatatlanra kaparta a címkét. Meg kellett volna tanulni integrálni.